Amikor még nem élt ember a Földön, a Teremtő egyszer éppen a világ legszebb kertjében, Szicílián sétált, s a virágokkal beszélgetett. Ahogy azok sok-sok panaszát hallotta, elszomorodott. A hóvirágnak sok volt a meleg, az orchideák fáztak, a ciklámen nem szerette a rétet, a kakukkfű félt az erdő sötétjében. Egy magasra szökkent nádszál vízpartról álmodott, a cickafark a napsütötte domboldalon kívánt lakni. A Teremtőt bántotta ugyan a sok elégedetlenkedés, de nem haragudhatott, hiszen ő ültette az összes virágot ebbe a csodálatos kertbe. Ezért aztán minden növényt türelmesen végighallgatott, majd átrendezte a világ virágoskertjét. Sok volt a tennivaló, jól el is fáradt, elindult hát a munka végeztével a tenger felé, hogy a hűsítő parton megpihenjen. Alig ment pár lépést, amikor a fű között hirtelen megpillantott egy aprócska, sápadt virágot. "Kicsi virág, rólad egészen elfelejtkeztem, de hisz te nem is kértél semmit! Mondjad bátran, mit szeretnél!" "Teremtőm!" -- szólt halkan a virág, "nekem az a jó, ahogyan te akarod, ezért nem akarok semmit sem kérni magamnak. Csak..., ha szabad mégis valamit kérnem, kérlek, mosolyogj rám, és egészen boldog leszek!" És apró virágkelyhét mosolyra éhesen tárta az Úr felé. A világ Kertésze lehajolt az apró virághoz, rámosolygott és megsimogatta. A Teremtő mosolyától a csöppnyi virág megszépült, izmos bokorrá növekedett, s gyönyörű virágkelyhei mindennél szebbé tették. De szerény maradt, mint az igazi szépség. Bárhol megél, romok között, út szélén, kertekben. Mindenért hálás, mindig hűséges. Ha nincs víz, a harmat is elég, soha nem türelmetlen. Csak a mosoly éltető melegére vágyik. 

Húnyd be szemed, nézz mélyen magadba. Az Úr téged is ilyennek alkotott...